Michael Streeter
Hihetetlen állattörténetek
Igaz történetek az állatok titokzatos és természetfeletti képességeiről

Részlet a Bevezetőből:

Sokan közvetlen kapcsolatban vagyunk az állatokkal.

Gyermekként macskát, kutyát, tengeri malacot, nyulat, mongol futóegeret, hörcsögöt vagy más hasonló kisállatot kaptunk, s később már talán saját otthonunkba fogadjuk őket. Életünk jelentős részét így állatokkal körülvéve töltjük. Megbecsüljük őket barátságukért, szeretetükért és jó társaságukért, de valóban értjük is őket? Ismerjük-e rendkívüli képességeiket? Természetesnek vesszük feltétel nélküli, bonyodalmaktól mentes szeretetüket, de hűségük mögött még számtalan rendkívüli képesség rejtőzhet. E kötetben összegyűjtött történetek különleges képességű állatokról szólnak.

Hogyan lehetséges például, hogy macskánk vagy kutyánk pontosan tudja, mikor jövünk haza? Hogy képes sok állat - nem csak a postagalamb - gyakran mérhetetlen távolságokon át is megtalálni azt az utat, amely a szeretett otthonhoz, vagy a szeretett személyhez vezet? És honnan tudja kedvencünk, hogy bajban vagyunk, és miként segíthet rajtunk? S ami a leghátborzongatóbb: hogyan tud kapcsolatba lépni velünk a síron túlról is?

Különös esetek

E különös esetek eredetére tudományos magyarázat nincs, a hivatalos tudomány e kérdésekkel nem is kíván foglalkozni.

Ha azonban a körülöttünk élő állatokat más szemmel nézzük, számos megmagyarázhatatlan történettel találkozhatunk. Sokan ismerünk olyan kutyát, macskát vagy madarat, amely gazdája érkezését előre jelzi. Lehetnek ezek saját állataink, vagy olyanoké, akiket ismerünk, de a minta általában ugyanaz: Az állat gazdája érkezése előtt a szokásostól eltérő módon kezd viselkedni. Úgy tűnik, nem okoz gondot számukra az, ha a gazdi a szokásosnál előbb vagy később jön meg, vagy ha általában szabálytalan időközönként tér haza - valahonnan pontosan tudják. Rendszerint e képességük egy meghatározott személyhez köthető - mintha valamiféle láthatatlan kötelék lenne közöttük.

Az egyik történetben például egy kutya, Rusty mindig tudta, hogy gazdasszonya mikor jön haza, pedig ő légiutas-kísérő volt, aki felváltva hosszabb és rövidebb utakat tett meg, és soha nem érkezett ugyanabban az órában. A kutya mégis összetéveszthetetlenül jelezte gazdája nővérének, hogy a gazdi úton van hazafelé. Egy másik történet arról szól, hogy egy asszony egy összejövetelről haza akart menni, majd amikor már az autóban ült, mégis meggondolta magát és visszafordult, hogy beszéljen valakivel. Otthon a férje észrevette, hogy két macskájuk, Flora és Maia belekezdtek szokásos üdvözlő bohóckodásukba - pontosan abban a pillanatban, amikor az asszony úgy döntött, elindul haza. Nem hallhatták az autót, egyszerűen arra reagáltak, ami az asszony fejében történt.

Létezhet egyfajta telepatikus kapcsolat az állatok és gazdáik között? Lehet, hogy tudnak olvasni a gondolatainkban? Az egyik megdöbbentő történet az sugallja, hogy éppen erről van szó. Christopher Day, brit állatorvos számol be anyósa kutyájáról, Bettyről, aki nem csak azt tudta előre pontosan, hogy mikor jön Christopher látogatóba hozzájuk, hanem azt is, hogy miért jön. Ha állatorvosként jött, Betty elbújt, mielőtt az orvos belépett volna a házba, de ha csak látogatóba jött, Betty örömmel várta érkezését.

Könnyen megtalálhatjuk a telepátia jeleit a saját állatainknál, ha megfigyeljük, hogy hogyan reagálnak a családtagok közelgő hazaérkezésére.

A gazda érkezésének jelzése azonban messze nem az egyetlen speciális képesség, amellyel ezek az állatok bírnak. Úgy tűnik, megérzik, ha a gazdájukat valami baj éri, legyen az bármilyen messze tőlük. Sok történet szól olyan macskákról vagy kutyákról, akik megérezték szeretteik közelgő halálát. Ilyenkor ordítással, nyávogással vagy szűköléssel fejezik ki fájdalmukat, sokszor talán azért is, hogy felhívják a család figyelmét arra, hogy mi történt. Az egyik történetben egy kutya, Bob, akinek a gazdája az első világháborúban harcolt, több mint egy teljes napra bebújt az ágy alá, majd később szívszaggatóan sírt. A katona felesége később rádöbbent arra, hogy a férjét éppen akkor ölték meg, amikor a kutya sírni kezdett. Az állat tehát már egész nap érezte, hogy gazdája élete véget ér és azt is pontosan tudta, mikor.

Hűséges odaadás

Vannak olyan jól dokumentált esetek is, amikor állatok, akik tudták, hogy a gazdájuk meghalt, elszöktek, hogy otthonuktól akár több mérföldnyire őrizzék gazdájuk sírját. Ez az önzetlen odaadás állataink egyik jellemzője, habár gyakran csak akkor vesszük észre, amikor már késő. Egy közismert történetben Hachi, a japán kutya minden nap 5 órakor a pályaudvaron várta munkából hazatérő gazdáját. A férfit munka közben érte a halál, de Hachi továbbra is minden nap kiment elé a pályaudvarra és fegyelmezetten várta őt. Egy másik történetben Bobby, a skóciai kutya több mint 10 éven át, saját haláláig hűségesen őrizte gazdája sírját.

Ilyen odaadás azonban nem csak a háziállatok között figyelhető meg, ezt példázza egy csapat vadlúd története is. Egy texasi férfi, John Gambill megmentett egy sérült vadlibát és ettől kezdve a földje a vadon élő madarak menedékhelye lett. Amikor 1962-ben, a texasi Parisban a kórházban meghalt, egy csapat gágogó vadlúd szállt az épület fölé, kifejezve nagyrabecsülésüket annak az embernek, aki barátságos volt velük

Ezek a történetek az állat és az ember között kialakuló kapcsolatról szólnak. Néha azonban olyan embereket is megmentenek, akikkel azelőtt soha nem volt kapcsolatuk. Megérzik, hogy az ember bajban van és azt is tudják, mit kell tenniük.

(Fordította: Sándor Annamária)

       128 oldal
        keménytáblás
        16 x 22 cm

           2595 Ft